Garri Kaszparov is a célkeresztjükben volt

Garri Kaszparov is a célkeresztjükben volt

 

 

Nem is olyan régen még Miskolc volt a magyar sakkélet fellegvára. Interjú: Szabó Istvánnal, a hajdani Lékó plusz… sakktornák egyik főszervezőjével

 

Hat rapidsakk páros mérkőzést tartottak a borsodi megyeszékhelyen. A felek naponta két partit váltottak, játszmáikat a világhálón élőben közvetítették. Lékó Péter aktuális ellenfeleit a sportág krémjéből választották ki, így világbajnokokat és döntősöket hívtak meg. A rendezvények egyik motorja Szabó István, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Sakkszövetség elnöke volt.

Hogyan kezdődött?

Éveken keresztül számtalan nagy versenyt rendeztünk. Korcsoportos magyar bajnokságokat, diákolimpiákat, nemzetközi seregszemléket. Megyei elnökként jó kapcsolatot ápoltam, ápoltunk mindenkivel. Lékó Péterrel, a legendás, négyszeres olimpiai ezüstérmes Verőci Zsuzsával, és a Magyar Sakkszövetség vezetőivel. A Lékó plusz… életre hívása azonban nem az enyém: az elképzelés a napjainkban Szerencs jegyzőjeként dolgozó dr. Barva Attila fejéből pattant ki, így ő az ötletgazda. Vele együtt aztán már többen fogtunk hozzá az álom kivitelezéséhez.

Három volt világbajnok járt Miskolcon: az egyaránt orosz Anatolij Karpov és Vlagyimir Kramnyik, továbbá az indiai Viswanathan Anand. Lékó pedig csak az akkor már visszavonulófélben lévő Karpovot verte meg. Mi volt ennek az oka?
Semmi különös. Minden parti nagyon kiélezett volt, bármelyik eldőlhetett ide és oda is. A feszült hangulatú és kiélezett tornák eredményei hajszálon múltak.

A továbbá három ellenfél az angol Michael Adams, a norvég Magnus Carlsen és az izraeli Borisz Gelfand volt. Az első, azaz Adams illett a sorba?
Vele nyitottunk. Az akkori keretünk behatárolta a lehetőségünket. Mivel az angol fiú a hatodik helyen állt a világranglistán, igenis okkal jött hozzánk. A 4–4-es eredmény is igazolta a hírét. Egyébként Lékó Péternek a tornák során csak Magnus Carlsen – aki később világbajnok lett – ellen nem volt esélye a győzelemre.

Nagyon hiányzott a sorból Garri Kaszparov, aki viszont korábban visszavonult. Felmerült-e annak gondolata, hogy legalább nézőként „elcsalják” Miskolcra?
Igen, volt ilyen tervünk. Viszont attól féltünk, hogy a politikai pályára tévedt korábbi világbajnok esetleg olyat tesz itt, aminek nem örültünk volna. Ráadásul a megfizethetetlen kategóriába tartozott, így nem léptettük „ringbe”.

Többen amerikai és kínai ellenfelekért kardoskodtak, hogy újabb tíz- vagy százmilliók ismerjék meg Miskolc nevét. Miért nem jött össze?
A folytatást illetően mindenképpen amerikai vagy kínai játékosban gondolkodtunk. Az ázsiaiak akkor kezdtek feljönni, és figyelembe vettük, hogy Kínában egymilliárd háromszáz millió ember él. Lehet, hogy kissé hiszékenyek voltunk, de úgy gondoltuk, hogy a sport révén akár a kereskedelem ügyét is előmozdíthatjuk. Ott tartottunk, hogy a nagymestereket már nem mi kerestük, a sztárok maguk között találgatták, hogy melyikük lesz az a szerencsés, aki Miskolcra jöhet. A viadal azonban megszűnt.

A Kossuth moziból a program a második tornától átkerült a színházba. Ez óriási dobásnak bizonyult.
Mivel a város beállt a támogatók közé, a polgármester felajánlotta a szentélyt, mondván: méltó helyszín lesz. Káli Sándor magáévá tette Max Euwe holland nagymester kivételes mondását, amelyet érvként vonultatott fel a döntéséhez. Euwe, a sakkozás ötödik világbajnoka, aki 1970 és 1978 között elnökként vezette a Nemzetközi Sakkszövetséget, kijelentette: a sakk intelligens sport, amelyet intelligens városokban intelligens emberek űznek. Ennek jegyében tehette be a lábát a színházba a sakk.

A szövetségtől a nyitányt követően a városháza vette át a rendezés jogát. Ez helyes lépés volt?
Igen, ugyanis a pénz döntő hányadát a város biztosította. A verseny igazgatása során a legteljesebb harmóniában dolgoztunk, minden szakmai észrevételünket megszívlelték. Együtt csináltunk mindent, gond nélkül tevékenykedtünk.

Szükség volt ezekre a párharcokra?

Szerintem igen, ugyanis óriási sikerük volt. Világbajnokokat láthattunk, ebbe a régióba az aktuális legjobbakat csak mi tudtuk elhozni. A sztárok elkerülték Budapestet, csak Miskolcra jártak. Ezért nem túlzás, ha leszögezem: sporttörténelmet írtunk. Kialakítottunk egy stábot, ebben úgy hatan, nyolcan kaptak helyet, és közösen alkottunk megítélésem szerint nagyot.

Az önkormányzat támogatása nélkül lépni sem tudtak volna. Mit díjazott az akkori városvezetés?
A sakk abban az időben hatalmas tömegeket vonzott. Megtelt a színház, a sakk vezette fel a Bartók Plusz Operafesztivált. A műsorfüzetekben a kulturális rendezvény részének nevezték a Lékó plusz…-t, mivel a sakk egyben tudomány, sport és művészet, tökéletesen illeszkedett is az opera­programhoz.

Ma hogyan ítéli meg: a tornák megértek néhány tízmilliót?
Természetesen. Utólag is ez a véleményem. A Lékó plusz… páros meccsekre nemzetközi nyílt versenyeket szerveztünk, megtöltöttük a szállodákat, turistákat hoztunk, a rendezvények a maguk sajátos eszközeivel vitték a várost, a sakk szimbiózisban élt Miskolccal. A plakátokhoz és a műsorfüzetekhez a Diósgyőri vár motívumait használtuk, és ezeket helyeztük az egyedi pólókra is. Minden napra jutott egy fogadás, a partikat szakavatott nagymesterek kommentálták. Napjainkban már százmilliók kellenének a hasonló léptékű marketinghez.

A Lékó plusz… meghódította az elektronikus világsajtót, a Karpov elleni páros mérkőzés tíz millió érdeklődőt hozott a „konyhára”.
Az informatikusok által akkoriban publikált adatok mély hatást gyakoroltak rám, és a számokra roppant büszke voltam. Meglepetések értek a sakkolimpiákon és egyik-másik világtornán is. Ezeken ugyanis többen megszólítottak, gratuláltak, a miskolci események folytatására biztattak. Torinóban például a kétszeres világbajnoki döntős Viktor Korcsnoj még közös fotót is kért tőlem mint az egyik miskolci főszervezőtől, aztán Drezdában szintén méltatták Miskolcot.

A hatodik után a fáradtság jelei mutatkoztak a tornán. Szóba került-e az egyhetes műsor rövidítése?
Csonkítani nem lehetett. A nyolc partira négy nap jutott, a szabadnapokon a szereplőknek bemutattuk Miskolcot és környékét – a Bükkbe kisvonatos túrákat szerveztünk –, a megye világörökségi részeit, és közönségtalálkozót is beiktattunk. Úgy volt jó minden, ahogyan csináltuk.

Már szinte mindenki elfelejtette a Lékó plusz…-t, a meccseket. Ön visszasírja a tornákat?
Könnyű lenne igennel felelnem, mert a sakkvilág évente várta a rendezvényt, mi pedig hosszú távra terveztünk. Viszont jött a politikai kurzusváltás, a sport terén is mások lettek a hangsúlyok és ezt el kellett fogadnunk.

A nagy álom viszont nem valósult meg: Linares, Dortmund vagy Wijk aan Zee mintájára nyolcas tornákat terveztek, de ebből semmi nem lett…
A Lékó plusz… rapidmeccseknek messze földre ment a híre. Jó nyomra léptünk, amikor ez volt az elképzelésünk. A többszereplős tornák teljesen reálisnak tűntek, így nem kergettük a szivárványt. Ahhoz, hogy a vágyunkból valóság legyen, minden adott volt, a politikai akaratot viszont elveszítettük.

A szakmabeliek szerint Lékó Péter sokat kapott Miskolctól, de sokat is adott a városnak. Így van ez?
Teljes mértékben. Péter Szegeden élt, de Miskolc is az otthonának számított. Nagyon sok kisgyerek „miatta” kezdett sakkozni, és a csongrádi helyett a borsodi megyeszékhelyen alakult meg a Lékó-sakkiskola. Egyszer, még a hetvenes évek végén Szepesi György, az MLSZ akkori elnöke azt mondta a diósgyőri stadionban, hogy Miskolc a magyar labdarúgás fővárosa, a szavait én önkényesen átültettem, és ezt hangoztattam: Miskolc a magyar sakkélet fellegvára. Akár hihetetlen, akár nem: így volt.

A programba a vidék is bekapcsolódott. A páros meccsek egyik hozadéka az lett, hogy Lékó Péter egy hónapig a tarcali Degenfeld Kastélyszállóban készült fel a világbajnoki döntőjére. Ezt hogyan sikerült eltitkolni a nagyvilág elől?
Nehezen, de sikerült. Mivel Pétert alapvetően nem dugták el – focizott a helyi gyerekekkel, úszott, sétált –, attól tartottunk, hogy kiszivárog a híre és a nyakára jár majd a sajtó. A nagymester, aki a szekundáns csapatával óriási munkát végzett, teljes nyugalmat kért. Minden nap hajnalig elemeztek, hiszen tudták, hogy a vébé fináléja valószínűleg egyszer adatik meg Péter életében.

Így lett. Magam is ott voltam a svájci Brissagóban, ahol a 7–7-es végeredmény Vlagyimir Kramnyiknak kedvezett…
Az akkori – számunkra fájdalmas – szabályok szerint a kihívónak mindenképpen nyernie kellett, döntetlennél a címvédő maradt a trónján. Az utolsó, tizennegyedik partiban egyenlített az orosz nagymester, ha nem így történik…, de ezt felesleges folytatni, hiszen a sportban nincs „ha”…

Ön már régen kiszállt a sakkból, de az kétségtelen, hogy szövetségi elnökként korszakot alkotott. A programsorozat „ürügyén” kapott valamilyen elismerést?
Az országos szövetség a Magyar Sakkozásért díjjal tüntetett ki, aztán Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Kiváló Sportvezetője lettem. Miskolc városától nem kaptam semmit, de a tetteimért nem is vártam „honorá­riumot”.

Fotó: Ádám János

INTERJÚ: SZABÓ ISTVÁNNAL 2019. 07. 22. 20:00

boon.hu