Happy Birthday, Mr. András Ozsváth – 85 éves Ozsváth András

85 éves Ozsváth András mesteredző, újságíró, szakíró, levelezési mester, Caissa Lovagja díjas sakkozó.

Isten éltesse! Jó egészséget és boldog születésnapot kívánunk Ozsváth András úrnak.
hunonchess. webteam

DSCF1116 (1)

Ozsváth András: „A szépségért odaadtam a lelkemet!”

Ozsváth András 1929. augusztus 19-én született Békéscsabán. Gyermekkorát Erdélyben, Marosvásárhelyen töltötte, 1948-ban a Békési Gimnáziumban érettségizett.
A sakkozással 16 éves korában, Marosvásárhelyen ismerkedett meg a Vas- és Fémmunkások sakk-körében.

Honvéd-katalógus_img_1

1994-ben megkapta az újonnan alapított Maróczy Géza díjat. A Caissa Lovagja díjjal 2009-ben tüntették ki. A Magyar Sakkélet című lapnak 17 éven át volt szerkesztője, majd főszerkesztője.

1949-ben, 20 évesen Budapestre költözött, és a Famunkások Sportegyesületében (Fások) kezdett sakkozni. 1950-ben 3 évre bevonult katonának, és a Kispesti AC jogutódjaként megalakult Honvéd SE-hez került. Ez idő alatt megszervezte a „Tisztek, hozzátartozók és polgári alkalmazottak” sakk körét.

A HSE Tömegsport irányítója, szervezője volt, amely 1953. szeptemberétől sakk körré alakult (KTH). 1953. szeptembertől 1955. júniusáig nem volt a sakk körnek hivatalosan megválasztott vezetője. 1955. júniusban elnöknek Winkler Gyula őrnagyot választották. A Központi Tisztiházban működő nagy létszámú sakk kör vezetője, oktatója, szervezője, a Honvéd újság sakkrovatvezetője Ozsváth András mj. lett
A 3 éves katonai szolgálata után az Építők csapatában játszott, ahol I. osztályú minősítést szerzett. 1954-ben mesterjelöltként bejutott a magyar bajnokság döntőjébe. 1955-ben az Építők és a Spartacus vegyes mesterversenyén fél ponttal maradt el a mesteri normától.

1957-ben az Egyetértés SC vegyes mesterversenyén megszerezte a mesteri címet, 1980-ban FIDE mesteri címet szerzett. 1960-ban Budapest bajnoka lett. 1961-től 1993-ig, 32 évig játszott igazolt versenyzőként a Honvéd csapatában. Összességében 43 évig volt csapatának edzője, szervezője. Tízszer nyert bajnokságot a Bp. Honvéd és utód szerveinek színeiben. 1968-1982 között többször szerepelt a magyar válogatottban. 1976-ban mesteredző minősítést szerzett. Levelezési sakkozóként kétszeres (1977, 1982) olimpiai ezüstérmes csapat tagja. 1977-ben levelezési nemzetközi mester lett. 1988-ban a rotterdami BEK döntőn a Honvéd Ozsváth András vezetésével második helyet szerzett.

1994-ben megkapta az újonnan alapított Maróczy Géza díjat. A Caissa Lovagja díjjal 2009-ben tüntették ki.

Horváth József.

Ozsi, szinte semmit sem változtál! Éppúgy nézel ki, mint 1998-ban, amikor az elisztai olimpiáról számoltál be a Sakkélet hasábjain.
Augusztus 19-én töltötted be a 84. életévedet.
Szerencsére egészségileg 100%-os vagyok, csak nagyon fáj, hogy mellőznek. A Sakkszövetséggel semmiféle kapcsolatom nincs, és nem is esik jól, hogy mindenki, még a régi barátok is elfelejtettek. Pedig egész életemet a sakkozásnak áldoztam. Most is tanítok azért sakkot. Hat éve beléptem a FIDESZ-be, nagyon közel van hozzám a párt egyik épülete, ott tartok foglalkozást csütörtökönként. Képzeld, legutóbb egy kilencvenéves hölgyet tanítottam sakkozni!
Régen csak egyetlen pártba lehetett belépni… Kérlek, mesélj kezdetéről!
Békéscsabán születtem, ám a gyermekkoromat Erdélyben, Marosvásárhelyen töltöttem. Régebben jól beszéltem románul is, ma már kevésbé megy. Aztán 1949-ben Budapestre költöztem, ekkortájt, 20 éves koromban kezdtem el rendszeresebben versenyezni. Először a Fások csapatában játszottam, majd 3 éves katonai szolgálatomat töltöttem. A katonai pályám viccesen indult, egy félrehallás következtében (Ozsváth-Horváth, ugye, hogy hasonlítanak hangalakilag?) először Zalaegerszegre kerültem gépkocsivezetőnek, noha nem is tudtam vezetni. Később mentem át Gyöngyösre, ott az alezredes is szeretett sakkozni. A sakkozás előnyt jelentett, amolyan írnokféle, igazából statisztikus lettem, majd kaptam egy papírt, hogy „Ozsváth András tizedes minden katonai objektumba beléphet.” Utána átkerültem az Építőkhöz, ott lettem első osztályú versenyző. Aztán 1954-ben bejutottam – mesterjelöltként – a magyar bajnokság döntőjébe.
A magyar sakkbajnokságok táblázatai arról árulkodnak, hogy az 1954-es esztendő mellett még 1958-ban, 1962-ben és 1965-ben is bajnoki döntős voltál. Mikor lettél mester?
A mesteri címet az Egyetértés SC versenyén szereztem meg. Annak idején a korabeli Magyar Sakkélet erről „Kettős mesteravatás” címmel számolt be. Bárczay Laci nyert 11-ből 8 ponttal (akkor még ő is mesterjelölt volt), én lettem a második 7 ponttal. Olyan legendás nevek végeztek mögöttem, mint Sallay Roland, Molnár István, Navarovszky László, Flesch János, Haág Ervin vagy Jeney Ferenc.
Engedj meg egy történelmi kérdést: hogyan vészelted át 1956-ot? Melyik oldalon álltál egyáltalán (ha illik egyáltalán ilyet kérdezni)?
1953-től a Központi Tisztiház sakk-körének oktatója voltam, és a Honvéd Újság sakkrovatvezetője. 1956 őszén a Május 1. Ruhagyárban dolgoztam, és azt a feladatot kaptam, hogy gyűjtsük be a fegyvereket, mert az utcán fiatalok, huligánok randalíroznak. Próbáltam megfelelni a főnöki elvárásoknak, ám a végén – azokban a nagyon nehéz és talán zavaros időkben – ebből még nekem lett problémám. Ugyanis bevittek a rendőrségre, majd pedig kilenc napot töltöttem Kőbányán a gyűjtőben. „Fegyverrejtegetés” volt a vád. Furcsa érzés volt, amikor aztán Kádár János és Szerényi Sándor hoztak ki onnan. Később hetente kellett kihallgatásra járnom a rendőrségre. Úgy gondolom, hogy majd az idő tisztázza ezeket az eseményeket. Nem mindenki volt ilyen „szerencsés”, mint én.
Ezek szerint Kádárral jól ismertétek egymást.
Hát persze. Az Erzsébet téren volt egy sárga épület, ma szabadidőközpontnak mondanánk. Lehetett ott billiárdozni, pingpongozni, sakkozni. Én természetesen sakkoztam. Akkor odajött hozzám egy barna kabátos úr, és megkérdezte, játszom-e vele egy partit. Nos, ő volt Kádár. Nagyon szerette a dumámat. Emlékszem, Munkás cigarettát szívott, és néha annyira belefeledkezett a sakkozásba, hogy többször – nyilván véletlenül – nyakamba szórta a hamut. Volt, hogy este 8-kor, de még akár fél 10-kor is sakkoztunk az öreggel.
Ennyire jóban voltál az akkori politikai vezetőkkel? Ez nekem egy kicsit gyanús…
Hidd el, tényleg csak a sakk volt a kapocs, semmilyen politikai posztot nem töltöttem be soha. Talán le se írhatod a Sakkvilágban, de valamikor a kilencvenes években két komolyabb sakkvezető vagy sakkszervező elhívott egy bizalmas, hatszemközti beszélgetésre. Azt kérdezték, hogy nem dolgoztam-e a III/III-as osztályon. Viccesen azt válaszoltam: „Dehogynem, nekem kellett Kádárt megfigyelnem!”
Mi volt a varázsod, a titkod? Én magam is, mint Honvéd-versenyző az öcsémmel (és még sok más játékossal) együtt ittuk a szavaidat a szokásos pénteki tisztiházi előadásaidon.
Azt hiszem, hogy nagyon fontos a megfelelő szókincs és az olvasottság. Kamaszként rengeteg Verne-regényt, Karl May-regényt olvastam esténként a zseblámpafénynél. Imádtam verseket szavalni, állítólag volt olyan – egykori iskolatársnőm szerint –, hogy 3 nap alatt 222 Ady-verset szavaltam el. Emellett nem árt bizonyos szónoki képesség sem. A sakkedzői, sakkelőadői szakmát több embertől lestem el. Például Alföldy László az egyik legjobb sakkelőadó volt. Sokat tett a magyar sakkozásért Schneider Miklós is, illetve Jeney Ferenc, valamint Kőberl Ferenc is szenzációs edzők voltak.
Rengeteg cikked jelent meg különféle újságban, még a Dörmögő Dömötörben is népszerűsítetted a sakkot. Életed egyik fő műve, a „Harcászat 64 mezőn” című könyv tényleg remekmű.
Azt hiszem, hogy azóta (1972) nem is jelent meg magyar nyelven középjáték-tankönyv, amit nagyon sajnálatosnak tartok. A könyvben nemcsak szép diagramok, közérthető magyarázatok, hanem szép karikatúrák, valamint a lábjegyzetben évszámokhoz kötötten egy sakk-kifejezésgyűjtemény is található. 10 000 példányban adták ki, és állítólag minden elfogyott. Akár hiszed, akár nem, nekem sincsen saját példányom a könyvből, kérlek, ha tudsz, szerezz egyet nekem!
És semmiképpen se feledkezzünk meg a (Magyar) Sakkéletről sem.
Mindig is a szívügyem volt. Először olvasószerkesztőként kerültem a laphoz, majd főszerkesztő lettem. Szép, színes újság volt, 1951-től egészen a 2000-es évek elejéig havonta jelent meg. Sajnálom, hogy a legutóbbi években a Magyar Sakkszövetség nem sokat tett azért, hogy megmaradhasson a lap. Pedig én még a nyomdászatot, később a fényszedést is kitanultam, magamtól, a saját káromból, nagy erőfeszítések árán. Ma már tudom, hogy inkább a számítógéphez kellett volna jobban értenem. Mindenesetre a Sakkélet a Chess Life szerint háromszor is a világ legjobb folyóirata volt.
Beszéltünk már politikáról, sakk-könyvekről, folyóiratokról, kevesebb szót ejtettünk viszont a sakkozókról. Kit tartasz minden idők legjobb magyar sakkozójának? Maróczyt? Szabót, Portischt? Lékót?
Ne vedd megbántásnak, kérlek, de már maga a kérdés sem jó. Kicsit olyan, mintha azt kérdeznéd, ki a jobb költő, Petőfi vagy Ady. Mindenkit a saját korában kell értékelni. Úgy gondolom, hogy – pusztán csak a sakktehetség szempontjából – talán Szabó László volt a legnagyobb, óriási sakkérzéke volt, még Maróczy Gézánál is jobb játékosnak tartom. Szabót nagyon tiszteltem, becsültem, de nem csak én, a szovjetek is féltek tőle, mint a tűztől. Volt olyan időszak, amikor Szabó – egyedüli külföldiként – képes volt arra, hogy a legjobb szovjet nagymestereket is legyőzze. Barcza Gedeon is nagy sakkozó volt, bár ő mintha el lett volna nyomva, nem tudta maximálisan kibontakoztatni a sakktehetségét. Érdekes amúgy, hogy noha Szabó és Barcza többnyire ellenfelek voltak, riválisok, mégis kölcsönösen tisztelték egymást. Ez az úriemberi attitűd a későbbi korok magyar vezető sakkozóinál kevésbé figyelhető meg. Portisch Lajos volt talán a mieink között a legeredményesebb, őt nagyon tisztelem szorgalmáért, vasakaratáért. Másfelől meg – pár évtizeddel korábban – talán tehetett volna kicsit többet itthon a sakkozás népszerűsítéséért. Lékó Péter most a legerősebb játékosunk, hihetetlenül stabil, csak – megvallom őszintén – nem tetszik, hogy túl sokat remizik.
Versenyzőként mi volt a sakkfelfogásod?
Az volt a baj (?), hogy a szépségért odaadtam a lelkemet. Emlékszem, játszottam több erős szovjet nagymesterrel is, és nem egy partit vesztettem úgy, hogy a döntetlent nem fogadtam el. Viszont nagyon örülök, hogy Portisch Lajost kétszer is sikerült legyőznöm! Egyszer a magyar bajnokságon 1958-ban, egyszer pedig a csapatbajnokin.
A szóbeszéd szerint egy középdöntőn tévedésből a b1 futó helyett a c1-futóval ütöttél be h7-re. Aztán meg az ellenfeled reklamált a „piéce touchée” (érintett báb) szabályra hivatkozva.
Tényleg lehetett valami ilyesmi, az én emlékezetemben ez úgy maradt meg, hogy aztán valami korrekt, emberi döntésre jutottunk, vagy engedte az ellenfél az igazi áldozatot, vagy talán remire adtuk a partit. Kedvenc játszmám a Smejkal elleni győztes partim 1970-ből, itt a gatyámat is beáldoztam! Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy később az egyik dubnai versenyen Botvinnik személyesen gratulált a szép győzelmemhez.
Kérlek, hogy a Magyar Sakkvilág számára mondj esetleg valami kritikai észrevételt, valamit, amit szerkesztőként te máshogyan csinálnál.
Néhanapján valóban olvasom a Sakkvilágot, legtöbbször tájékozódás céljából, nem is annyira kritikus szemmel. Egy-két dolgot valóban máshogy képzelnék el. Az egyik számban például karikatúraként jelent meg – ha jól láttam – egy lovas figura kígyófarokkal. Van benne ötlet, nem mondom, ám én ezt nem így csináltam volna. Egy olyan hagyományosan lókedvelő, „lovas nemzet a magyar” országban, mint a miénk, szerintem nem illik a lovat karikatúrában felhasználni. Nézd meg például a Sakkéletet, találsz ott csodálkozó bástyát, illetve egy gyalogot, aki azt mondja: „nincs kegyelem”. Talán baj lehet a Sakkvilágnál az is, hogy nincs igazi reklámszakember, illetve a cikkírók között nincsenek igazán nagy nevek. Ettől függetlenül jó a lap.
Életed meghatározó részét a Budapesti Honvéd csapatában töltötted, játékosként, vezetőedzőként, mesteredzőként.
A Honvéddal több mint tíz bajnoki címet nyertünk. Kitűnő gárda volt, olyan nagymesterekkel, mint Pintér József, Sax Gyula. Legendás Honvéd-játékosok voltak még Perényi Béla, dr. Liptay László, Utasi Tamás, dr. Nagy Ervin, dr. Kende György, dr. Hazai László, Halász Tamás és persze Petrán Pál, elnézést, ha valakit kihagytam. Vezetésemmel a csapat 1988-ban, Rotterdamban a BEK-döntőben ezüstérmet szerzett.
És nem titok, hogy különösen jóban voltatok, jóban vagytok Pintér József nagymesterrel, akinek sokszor voltál a szekundánsa is.
Pintér Jóskát kisgyerekkora óta ismerem. Szerintem az egyik legnagyobb magyar sakktehetség volt. Sőt, bár olimpiai ezüstérmes, sőt, majdnem-aranyérmes az 1980-as máltai sakkolimpián, úgy gondolom, hogy még nagyobb eredményekre lett volna képes.
Aztán voltál 1994-ben női szövetségi kapitány is, mondhatnám viccesen, hogy előttem az elődöm.
Igen, a nagyszerű Polgár-lányokkal, Polgár Zsuzsával, Polgár Zsófival (Moszkvában Judit „sajnos” a férficsapatban játszott), Mádl Ildikóval és Csonkics Tündével az 5. helyet szereztük meg. Viszont a Polgár-lányok erőfeszítéseit és világraszóló eredményeit mindig is őszintén csodáltam. (Ozsváth mester kinyitja a varázsszelencét, egy féltve őrzött dossziét, ahol rengeteg könyv, dedikálás, cikk és emlék – köztük a Pro Civibus díjról és a „Caissa lovagrend lovagja” címről is – sorakozik. Előkerül Szabolcsi János és Kállai Gábor 64 kockára 64 teszt cimű könyve.) Nézd ezt itt: „Ozsinak, aki minden sakkírónak az őse és példaképe, valamint a talponmaradás világrekordere”.