Isten veled, Beton

Isten veled, Beton

Húztam az időt, gyerekeitől kérdezgettem, milyen állapotban van, de éreztem, hogy most már igazán meg kell látogatnom a kórházban. Egy hete, péntek délután bementem hozzá.

Aludt, azzal a nagyon jellegzetes alvással, ami nem más, mint utolsó erőpróba, viaskodás az elkerülhetetlen támadóval. Néha felköhögött, kinyitotta a szemét, de rögtön le is zárta.
Vártam egy ideig, hátha reagál valahogy. Szóltam hozzá, de ez semmit nem jelentett. Ő már máshol járt.
Hétfőn jött lányától az üzenet: Apu elaludt.
A barátom volt. Több mint háromnegyed évszázad alatt soha nem veszítettük el egymást, ha személyesen nem is találkoztunk gyakran, telefonon hosszasan beszélgettünk mindig. Vele nem is lehetett röviden beszélni, búcsúzásnál mindig eszébe jutott valami új téma. Néha már könyörögni kellett: – Péter, muszáj mennem, leteszem, ne haragudj. – Persze, szia, csak még annyit… hogy…
Hát ez se lesz többé. Bár az éjjel éppen azzal a régi házzal álmodtam, ahol laktunk. Én a földszinten, ő a harmadik emeleten.
Soha nem ment úgy haza, hogy előtte be ne nézett volna hozzánk, a földszint egybe. Hiányzott neki, az árva gyereknek a mi egyszobás otthonosságunk, a cserépkályha melegével. Versikét is költött erre, máig emlékszem. „A kályhában ropog már tűz/édesanyám a tűbe befűz./ Megvarrja a szakadt gatyámat./De szeretem édesanyámat.”
Őnáluk nem volt fűtés, csak a legritkább esetekben. Nem tellett rá. Péter bent didergett az egyik szobában, a nagymama alaposan bebugyolálva a konyhában üldögélt. És nem voltak szülők. Édesanyja sose csókolhatta meg egyszülött fiát, mert súlyos tüdőbajt hordott, és mikor Péter három vagy négyéves volt – meghalt. De akkor már édesapját behívták munkaszolgálatra, és ő se tért vissza soha többé.
A nagymama kevéske nyugdíjából egyedül nevelte unokáját. Olyan szegények voltak, hogy (iskolába is együtt jártunk, a közgázba) Péternek egyetlen nagy A4-es naplószerű füzete volt, egyik oldalról a magyar leckét írta bele, másik oldalról a matekot kezdte meg, középen pedig a könyvvitelt. Mi ez, fiam? – szégyenítette meg a szaktárgy tanára -, Ilyen könyvelést a Szervestrágya Begyűjtő Vállalatnál, magyarul a Szarértnál használnak.
Nem csoda, hogy Péter – akkor még Schwarcz Péter – ki akart törni ebből a világból. Ebben két szenvedély is segítette: a sakk és a versmondás.
Érdekes: sakkozni (mármint a lépésekre) én tanítottam meg, és eléggé nehezen értette meg, mi a matt. Aztán ő nemzetközi mester lett, sőt csapatban Európa-bajnok, engem meg mindenki megvert, mert a szabályokat ismerem ugyan, de a kombinációs készségem nulla. Neki pedig középiskolás korában már olyan magabiztos volt a sakktudása, hogy pénzkeresetre is használta. A környékünkön volt egy megszüntetett kávéházból kialakítva a PIKOSZ (Piaci Kereskedők Országos Szövetsége) klubja, oda járt le olykor egy kis pénzt keresni a sakktáblánál. A vesztes fizetett itt megegyezés szerinti összeget, s ő többnyire nyert. Újságíróként – pályája csúcsán – Szabó László neki adta át a Magyar Nemzet sakkrovatát. Nem értek hozzá, csak pályatársaitól tudom: remek elemzéseit nagyra tartották sakk-körökben.
A másik szenvedély: a vers. Talán a nevét is a színpad miatt magyarosította, akkor lett Szilágyi Péter. A legjobb versmondók közé tartozott 1959-60 körül. Szerintem Kézdy Gyuri és Kozman Guszti mellett ő volt akkoriban a legjobb amatőr versmondó. A sajnos nagyon elfelejtett Egressy Klub gyakran rendezett versfesztiválokat. Péter sose szavalt, nem deklamált: ő értelmezte a verset és úgy mondta el, mintha magyarázná. Visszafogott szenvedéllyel tudott döbbenetes hatást kiváltani.
És volt egy harmadik: erősnek lenni. A versmondással szakított a sakk kedvéért, de semminek és senkinek a kedvéért nem szakított volna a testedzéssel. Néhány évig segédmunkás volt (önszántából, mert József Attila nyomán idealizálta a munkásosztályt, közéjük akart tartozni), s akkor is, rakodóként erejét meghaladó súlyokat emelt – és nagyon megerősödött. Még néhány évvel ezelőtt is, számos ízületi problémája ellenére is karate-edzésekre járt. Annyira erős és állóképes volt ifjúságunk idején, hogy Betonnal becéztük. Illett hozzá ez a név.
Előttem a kép, ahogy a színpadon áll, szinte betontömbként, gesztikulációk nélkül, és mondja – továbbítja – a költők gondolatait. Például szívszorító halksággal – de sokszor hallottam tőle! – Gábor Andor A kapuban című, hosszabb versét:

Mostanság gyakran álmodom velük,
Barátaimmal, kik már rég halottak;
Lehullik koporsófödelük,
Amely alatt eddig csupán aludtak.
A holtak száma milliókra nőtt,
De ők azok, kik hozzám visszatérnek,
Élő gyermekkoromnak része ők,
Kik nem halottak, mert énbennem élnek.

Isten veled, Beton!

A MÚOSZ közleménye: Hosszas betegség után, életének 83. évében elhunyt Szilágyi Péter újságíró, nemzetközi sakkmester, az MTI, az Ország-Világ, a Magyar Nemzet volt munkatársa. Az 1990-es BEK győztes sakkcsapat tagja volt.

 
Az eredei cikk itt

november 24, 2019