„A szabad életet választottam és hazajöttem”

„A szabad életet választottam és hazajöttem”

Horváth József interjúja Rigó Jánossal

Üdvözöllek, János, kérlek, beszélj a kezdetekről!
1948. október 28-án születtem Budapesten. A sakkozással viszonylag későn, 14-15 éves koromban ismerkedtem meg. Mivel a családunk 1956-tól a Kulich Gyula tér 18. szám alatt lakott, kissrácként „belebotlottam” az ottani sakkozókba.
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Az interjúra február végén egy pesti bevásárlóközpontban került sor, ahol egyébként Portisch Lajos is gyakran megfordul.

Mára már legendássá vált ez a sakkozói közösség. Szirmai Eduárd és Faragó Iván is említették az interjúban, hogy – gyakorlatilag – ott kezdték pályájukat. Te hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre?
Remek társaság volt annak idején. Petrán Pali, Radnóti Béla, Szilágyi Péter, meg valóban, Szirmai (akkoriban Stein) Eduárd, Faragó Iván és még sokan mások. A „bandát” Forró Egyed fogta össze, ő volt a főszervező. Legelőször éppen Egyed unokaöccsével kellett párosmérkőzést vívnom, hogy bekerülhessek a Kulich Gyula sakk-kör Budapest I. osztályban versenyző csapatába. Emlékszem, minden évben május 1-jén és augusztus 20-án volt a téren snellverseny, ezeken nagyon szívesen játszottam.
Ha jól tudom, pénzbe ment ott a játék.
50 fillér kontrában játszottunk, kontra, rekontra, szubkontra, satöbbi, akár 8 forintig is el lehetett jutni. Ma már ez nevetséges összeg, akkoriban, a 60-as évek közepén viszont nem volt rossz pénz. Csak hogy érzékeltessem, 1 forint 30 fillérbe került például a lencsefőzelék szafttal, és plusz 30 fillér volt hozzá egy szelet kenyér. A Kulich Gyula téren a kezdetekben Radnóti Bélával snelleztem sokat, eleinte bástyafórt adott. Később felfejlődtem, egy idő után már Radnóti kérdezte, hogy milyen fórt adok neki…
És hogyan haladtál a minősítési ranglistán?
Mintegy másfél év sakkozás után, 1964-ben már első osztályú minősítést szereztem, 1965-ben mesterjelölt voltam.
Mesélj a családodról! Sakkozott valaki rajtad kívül? Úgy tudom, édesapád külföldön élt sokáig.
Rendezettek voltak a családi körülményeim. Édesapám muzsikus volt világéletében, híres hegedűművész, ő 1968-tól 1997-ben bekövetkezett haláláig Németországban élt, és amikor például vezető politikusoknak kellett játszani, mindig őt hívták. Korábban itthon a Budagyöngyében (ez akkoriban kultikus helynek számított) 1951 és 1954 között lépett fel esténként az akkori korszak nagyjai előtt. Két húgom nem, viszont öcsém – aki szegény már nem él – tudott sakkozni. Egyébként ő is híres hangszerkészítő lett.
Újabb példa arra, hogy szoros a kapcsolat a sakkozás és a zene között. Szmiszlov áriáit hallhatjuk a neten, Portisch Lajos itt-ott ad koncerteket, Tajmanov meg kitűnően zongorázik, sőt egyszer a Maróczy Sakkiskolában hallottam, amikor Balog Imre zongorán kísérte Portisch Lajost.
Na, akkor erre mondok neked valami meglepőt. Nem gondolnád, de én magam is hét évig tanultam hegedülni!
Térjünk vissza a sakkozáshoz. 1965-öt írunk, akkor vagy 17 éves és mesterjelölt.
Igen, ez jó évem volt. Megnyertem az ifjúsági bajnokságot, és szerepeltem az ifjúsági válogatottban is. Sőt ebben az évben egy villámpartiban (egy csapatversenyen) magát Portisch Lajost is legyőztem!
Nekem rémlik egy Tanai–Rigó parti 1.d4 Nf6 2.Bg5 c6 e3 Qa5+ lépésekkel és világos feladta. A többiek azért erősebb ellenfelek voltak?
Tanai sem volt ennyire gyenge, csak aznap baromi rossz napot fogott ki, és túlságosan automatikusan játszott. A második helyen Petrán Pali végzett, harmadik meg Gara Gyuri lett.
Kik voltak még a kortársaid, János?
Vadász Lacival és Örtel Bandival voltunk egyidősek, ők is 1948-ban születtek, két évvel idősebb nálam Faragó Iván, Petrán Pál és Tompa János, Kunos Péter meg 1947-ben született. Az ifjúsági szakvezető akkoriban Sándor Béla volt. Visszatérve 1965-höz, akkoriban jelölte ki mellém edzőnek a Sakkszövetség Portisch Ferencet. És aztán pár év múlva – 1967-ben – klubot is váltottam, a Kulichból a Magyar Gyapjúfonó OB I-es csapatába kerültem, noha Petrán Palival mindketten a Pénzverő csapatához szerettünk volna igazolni. A Gyapjúfonóban – ahogy ma mondják – jó arcok voltak, Sallay Roland, Besztercsényi Tibor és Puschmann László többek között.
Petrán Palit – talán nem túlzás azt állítani, hogy már lassan fél évszázada – a Honvédhoz kötném.
Igen, ő aztán a Honvédhoz került a 60-as évek közepétől, én 1970-ben mentem oda mint sorkatona. Sajnos a Gyapjúfonó csapata megszűnt, és utána az MTK-ban játszottam. A Honvédban Ozsváth András mestertől tanultam.
És mikor lettél mester?
1970-ben, az MTK vegyes mesterversenyén. Akkoriban – még a bevonulásom előtt – a Lignimpex Külkereskedelmi Vállalatnál dolgoztam bonyolítóként. Persze a sakktáblán is szerettem „bonyolítani”…
Úgy hallottam, hogy ifjúsági válogatottként volt „fegyelmi ügyed” is…
Kinek nem voltak? Talán túl szigorúak voltak akkoriban a szabályok, a kötöttségek. Később még Pintér Józsit is kapott fegyelmit „Navar” kapitánysága idején. Szóval nálam az volt a balhé, hogy amikor Kunos Péterrel snelleztünk, egyik alkalommal túl sok sört nyertem tőle, és hát ezt le kellett inni. Ebből lett aztán a fegyelmi. Az edzőtábor vezetői, Forintos Győző és Felméri János szigorúak voltak.
És mikor játszottál először külföldön János?
Bár magánúton és az ifjúsági válogatottal már voltam a határon túl, az első egyéni versenyem 1973-ban volt Vrnjcka Banján.
Sosem gondoltál arra, hogy kint maradsz?
Nem, dehogy, jó dolgom volt idehaza, szerettem sakkozni, éltem a sakkozók bohém életét. No persze édesapám, aki akkor már jó pár éve kint volt, 1974-ben, amikor meglátogattam, lefoglalózott már nekem egy éttermet, én lehettem volna ott a főnök. De – ahogy Flesch János írta annak idején általános megrökönyödést kiváltva ezzel – „én a szabad életet választottam” és hazajöttem.
Most aztán leleplezem magam, mint (amatőr) újságíró, az interjúkészítés előtt legtöbbször Solymosi László: Magyar bajnokok 1945–1984, illetve Jakobetz László: A budapesti sakkozás rövid története című könyveket lapozom át. Ezekben láttam, hogy a 70-es években sok szép sikert értél el.
Valóban ez az időszak volt a fénykorom, bár jóval fiatalabb koromban is játszottam a középdöntőn, 1965-ben és 1967-ben, aztán meg 1976 és 1980 között minden egyes magyar bajnoki döntőn résztvettem. Legnagyobb sikerem az 1978-as magyar bajnokság volt, itt Pintér Józsitól 1 ponttal lemaradva egyedüli második lettem. Olyan neveket előztem meg, mint Petrán Pál, Faragó Iván, Grószpéter Attila, Tompa János, Székely Péter, Lukács Péter. 1977 és 1980 között minden Budapest-bajnokságon játszottam, a legjobb eredményem az 1979-es bronzérem volt.
Mi volt a mozgatója ennek a szép sorozatnak? Ennyi jó eredmény nem lehet a véletlen műve.
Miután lezárult a honvédos korszakom, 1974-től átkerültem a Bp. Spartacus csapatához. Kitűnő közösség volt ott, szakmailag is. 1974-től egészen 1990-ig voltam a Szparinál. 1975-től legalább 10 évig együtt sakkoztunk barátommal, Schneider Attilával. Sokat elemeztünk, legfőképpen a sárkány változat finomságait kutattuk. Rengeteget mentünk együtt külföldre is versenyezni. Később aztán volt nézeteltérésünk is. Azt viszont soha nem felejtem, hogy Attila a halála napján felhívott és mondta, hogy úgy érzi, meg fog halni. Sajnos ez be is következett.
A Szparival rengeteg magyar csapatbajnokságot nyertetek, és a BEK-en is győztetek 1982-ben.
Legendás klub volt, annyi bizonyos. Egyik legszebb szakasza az életemnek. A magyar csébéken az MTK volt a legfőbb riválisunk, néha a Bp. Honvéd.  1979-ben a Szpariban engem bíztak meg a technikai vezetői feladatok ellátásával. Horváth Lajos volt a sakkszakosztály elnöke és egyben az Országos Szövetkezetek elnöke is. Szabad kezet kaptam tőle, úgy érzem, hogy ezek az évek voltak a legjobbak a Bp. Spartacus sakkszakosztályának életében. A kitűnő magyar sakkozók mellett (Csom István, Pintér József, Faragó Iván, Lukács Péter) a Szpariban helyet kapott még az akkor még Amerikában élő Benkő Pál, Tatai István (Stefano), majd később Grosch Pista, Mihalcsisin, Romanyisin és Barbero.
Vagyis akkor nemzetközi vizekre tértél. Mikor lettél nemzetközi mester, János?
A nemzetközi mesteri címet 1984-ben kaptam meg. A címszerzés maga az 1983 év végi londoni versenyen történt. Ennek a versenynek volt egy tragikus momentuma: Flesch János és felesége halálos autóbalesetet szenvedtek. 1980-tól évtizedeken keresztül játszottam Ausztriában a csapatbajnokságon, sőt több magyar nagymesternek is szereztem játéklehetőséget az osztrák klubokban.
Voltál szövetségi kapitány is.
1989-ben az elnökség engem bízott meg vele. Néhány hónapig voltam ezen a poszton, ám érdemben nem sokat tudtam tenni, hiszen az úgynevezett Élsakkozók Tanácsa 4:3 arányban leszavazott, és le kellett mondanom.
Milyen nyelveket beszélsz, János?
Oroszul, németül, angolul, sőt olaszul is egy kicsit. Szükségem is van rá.
Eddig Rigó Jánosról, a  sakkozóról beszéltünk, most Rigó János a versenyszervező lesz a fő téma.
1979-ben indítottam a mára már legendássá vált balatonberényi opensorozatot. Itt az évek, évtizedek során lényegében az egész magyar élmezőny játszott, az első versenyt amúgy dr. Liptay László nyerte meg. Újabban Balatoni sakkfesztivál néven megy, 2014-ben rendeztem a 32. alkalommal. Büszke vagyok rá, hogy ez a legrégebb óta futó magyar versenysorozat. Idén is szeretettel látunk mindenkit június 20. és 28. között Balatonbogláron a Hotel Famíliában. Volt olyan is, amikor 400 fős volt a balatoni rendezvény. És hát Ambrus Zolival közösen rendeztünk csapat Európa-bajnokságot is 1992-ben Debrecenben, azon még Kaszparov is játszott.
És Fischer? Még Farkasházy Tivadar – 32 figura, a sakk regénye című könyvben is szerepelsz.
Fischernek Benkő Pali mutatott be 1993-ban. Mintegy 8 évig éjjel-nappal rendelkezésre álltam az amerikai zseninek. Talán egy kicsit a „Túlélni Picassot” című film főhőséhez hasonlíthatnám magam. Fischernek sajnos üldözési mániája volt, szüksége volt folyton valamiféle ellenségképre, valaki(k)re aki(k) ellen harcolni kell szünet nélkül. Olyan ismerős ez a kórkép – azt kell, hogy mondjam – a mai magyar politikában is… A vicces az volt, hogy Fischer, miközben gyakran antiszemita kijelentéseket tett, szívesen eljárt velem falatozgatni Pesten a zsidó negyedbe, rengeteg éttermet jártunk végig. Persze Bobby a japán konyhát is nagyon szerette, később Magyarországról – mint ismeretes – Japánba utazott tovább. Egyszer mutattam neki egy szép tágas családi házat. Megállt a gardróbszobánál, és azt mondta – „ez jó, ezt jól meg lehet védeni!” 1990-től lakásfelújításokat, építkezéseket irányítok. Amikor említettem Bobbynak, hogy építek neki egy szép családi házat önköltségi áron, azt felelte, hogy ő profi sakkozó és profi turista, el kell férnie egy bőröndben. És talán még arra is büszke lehetek, hogy én vagyok az a sakkozó, akiről Fischer a legtöbbet írt.
Hogyhogy?
Írt egy 16 oldalas feljelentést ellenem a budapesti rendőrfőkapitánynak címezve, amelyben kifejti, hogy – szerinte – egy zseniális szélhámos vagyok, és eltulajdonítottam az (egyébként üres) kartondobozait. Fischert mint sakkozót nagyon tiszteltem mindig is, ezt az irományát most nem minősíteném.
Mindig is menedzsertípusú gondolkodásod volt. Te hogyan költenéd el a 300 milliót?
Úgy gondolom, hogy sok jó minőségi versenyt lehetne rendezni ebből az összegből. Rengeteg kiváló jó játékosunk van 2600 körül, Bánusz Tamás, Prohászka Péter, Gonda László, Balog Imre. Nekik és a magyar sakkozásnak is nagy szükségük volna erős, XIV-XVI. kategóriájú nagymesterversenyekre.
Milyen terveid vannak, János? Jó erőben vagy, fiatalosan nézel ki.
Versenyzőként nyernék még pár szép partit, szervezőként még sok-sok sikeres Balatoni Sakkfesztivált szeretnék lebonyolítani. Boldog családi életem van feleségem, Kata mellett, lányom 4 éves, most tanul zongorázni. No meg szívesen írnék egy könyvet Fischerről, a sakkozó szemével. Végtére is jó pár snellpartit játszottunk Bobbyval, és tényleg volt olyan is, hogy én győztem.